Times change

Bizony, az idők változnak  - most mindenki aki olvassa biztos azt gondolja, ‚na, két hete házas“ aztán megtalálta a bölcsek kövét :) Persze szuper izgalmas a feleséglét, de most az egyéb változásokra célzok, amik az utolsó releváns, cukrászattal kapcsolatos poszt óta történtek.

Azt tudni kell, hogy amikor július elején szóltak a suliban, hogy két hete van mindenkinek gyakorlati helyet találnia, és annak igazolásáról papírt hoznia, akkor kicsit betojtam. Azt hittem eleve, hogy csak szeptemberben kezdődik augusztus helyett, és bár voltak ötleteim, biztos helyem nem. A felnőttképzésben  neked kell gyakorlati helyet találnod, és ez jobb is így, mert akkor oda mész jó esetben, ahova szeretnél. Ha pedig valaki mégsem boldogul egyedül, akkor az intézmény kihelyezi oda, ahol kapcsolata van, de erre tényleg kevés példa van. 

Bár nem tartozik szorosan ide, fatalista vagyok, vagyis szeretem hagyni és megélni a dolgokat úgy, ahogy az élet rendezi. Aznap mikor szóltak, kellene gyakorlati helyeket keresgetni, pont a telefonomat nyomkodtam, és azon a bizonyos közösségi portálon az egyik általam kedvelt, de vidéki cukrász osztott meg egy felhívást egy másik cukrásztól, aki a Budapesten nyíló új üzletébe keresett embert. Rákerestem a helyre, és az illetőre is, és egyből az „ez az igazi“ érzés fogott el. Így hát, mivel mondom, fatalista vagyok, már akkor biztos voltam benne, nekem itt a helyem, ennek így kell lennie. 

Küldtem egy szép önéletrajzot, meg motivációs levelet, aztán vártam. Sokat. És semmi reakció. Akkor már kezdtem kicsit megkérdőjelezni az elméletem, az idő is fogyott, úgyhogy kénytelen voltam egyéb lehetőségeket is számba venni. Nem akartam nyakamba venni a várost, és házalni az utamba kerülő cukrászatokban, hogy „tessék mondani, fogadnak tanulót?“, mert akkor tuti, hogy pont nincs ott az illetékes, vagy pont nem aktuális, ellenben a levesbe megy sok idő és energia. Úgy gondolkodtam, amely helyeken szerettem megfordulni, vagy tudom,  hogy szakmailag sokat lehetne ott tanulni, elküldöm a szokásos levelet e-mailben CV-vel csatolva, aztán ha aktuális, máris előrébb vagyok, tudnak rólam valamennyit, és biztos, hogy a személyes találkozáskor a kompetens személlyel sikerül majd beszélnem. Így hamarosan találtam is egy helyet, akikkel megállapodtam az augusztusi gyakorlatban.

Amíg ezzel elszórakoztam, addig kiderült: az álomcukrászdának küldött levél meg sem érkezett, szerverhiba miatt – pedig nem dobta vissza a gép, ahogy ilyenkor szokta. Elküldtem hát gyorsan mégegyszer – erre pedig szinte rögtön jött is a kedvező válasz, és egy találkozó részletei. Az első pillanattól fogva bennem volt a már jól ismert elégedett, „itthon vagyok“ érzés, és nagy volt bennem a lelkesedés. Mivel sok egyéb elfoglaltság miatt csak augusztus közepén kezdhettem náluk, addig úgy gondoltam, kipróbálom a másik helyet, akikkel korábban megállapodtam. Eleinte két helyen akartam egyszerre teljesíteni. Igen, ezt minden racionálisan gondolkodó felnőtt ember már a legelején belátta volna, hogy lehetetlen. Én viszont elszánt voltam. Az üzemi cukrászatban eltöltött első néhány napomról más olvashattatok – ez még azon a bizonyos „másik“ helyen történt. Mivel ez az egész dolog merőben újdonság volt nekem, abszolút a belső megérzéseimre hagyatkoztam a továbbiakkal kapcsolatban, amik azt súgták: nem az a te helyed. Így hát szinte azonnal elhatároztam, egy helyre fogom csoportosítani az összes energiámat, és nem osztom meg magam. A nyitott kérdéseket lezártam, és mindenkivel megbeszéltem, amit meg kellett. Eljött tehát az álomcukrászdában töltött első nap augusztus 12-én. 

Nem fogok itt csöpögni, de tényleg úgy érzem, jól döntöttem, és mind szakmailag, mind emberileg maximálisan jó döntés volt az eredeti elképzelésem mellett kiállni. Sok áldozattal jár ugyan, mert az üzem nem Pesten van, és jó sokat kell utaznom, meg tekernem, míg kiérek, és jó korán is kell emiatt kelnem, de abszolút megéri. Emlékeztek még a korábbi posztban felsorolt dolgokra, amit mint tanuló az első pár napban végezhettem? Na, hát itt kicsit más volt a helyzet :) A legelső pillanattól kezdve mélyvíz volt, teljesértékű munkatárs voltam, fontos feladatokkal. Mindeközben nagy figyelem fordult a tanításomra, trükkök megmutatására, jó hangulatban, empatikusan. Ezek apróságok, és valószínűleg a legtöbb helyen luxus is, pedig ezen áll, vagy bukik szerintem minden. Itt van néhány lista az első pár órában (!) végzett feladataimról: 

• angolkrém készítése
• cupcake-ek sütése
• macaronok töltése
• citromtorta készítése
• brownie készítése
• csokis-mentás keksz sütése
•  ipari mennyiségű isteni pogácsa készítése

És ezek szinte mind megrendelésre készültek, esküvőre, egyéb rendezvényre, szóval a bizalom már-már órási, hiszen nem lett volna jó, ha elrontom. De nem rontottam!

Az továbbra is igaz, és nehéz, hogy sokat, illetve egész nap állni kell, és a munka is tempós. Ellenben mindig tudom, mi a dolgom, ha nem önállóan dolgozom, akkor hasznosan be tudok segíteni 1-1 részfeladattba, és nap mint nap gyarapodik a rutinom és a tudásom. Ez még csak két hét mérlege, szerencsére sokkal sokkal több van még hátra. És remélhetőleg születnek majd ennél távolabbi jövőre vonatkozó tervek :)

Addig is itt van néhány kép, amit a Meglepetés magazinba készítettem, néhány pohárkrémről - itt csak a fotó saját, a nyalánkság egyelőre nem általam készült:) Folyt. Köv!

Született cukrászok

Merthogy szerintem csak ilyen létezik. A cukrászat is, mint bármelyik szakma, elhivatottságot, elszántságot, rátermettséget igényel. Vannak dolgok, amiket nem lehet tanulni, csak érezni, és ez a kreatív-, alkotótevékenységekre különösen igaz. Nem sok mondat ragadta meg a figyelmem eddig a képzés során, de a műhelyvezetőtől ez az egy igen: "itt mindenki ugyanazokkal az esélyekkel indul, az is, aki jogászként fut neki a cukrászatnak, és az is, aki bizonyos előképzettséggel. A valódi különbség a motivációban van, abból lesz jó cukrász, aki az akar lenni." Jó, hát közhelyes, de most komolyan, engem megnyugtatott. Bölcsész vagyok, ennyi...

Azért az a bizonyos előképzettség nem egy elhanyagolható tényező. Normál esetben az ember már középiskolából is olyat választ, ami szakmát ad, és ha akar, megy feljebb. Húszas évei elejére már meg van ágyazva a történetnek. És vannak olyanok, mint én, akik nem a Melrose Place-en, hanem a TV Paprika sütő-főző műsorain szocializálódtak, és hétvégenként buzgón nyomtatták ki a netről a már szépen illusztrált fogásokat. Nekem konkrétan az volt a hobbim 16 évesen, hogy minden héten más tortát sütöttem meg, kétszer nem voltam hajlandó ugyanazt elkészíteni, pedig ha visszatapsolnak, akkor illik kijönni a színpadra... Hobbisütőként százas nagyságrendben gyártottam a süteményeket, ezzel együtt tisztában voltam vele: ez a rutin nem sokat fog számítani üzemi körülmények között. De akkor beszéljünk arról, milyen cukrász tanoncnak lenni! 

Az első napom egy profi cukrászatban pont olyan volt, mint bárhol: hosszú, nagyon hosszú, és fárasztó. Én egy alig 9 hónapos felnőttképzésen veszek részt, ami úgy épül fel, hogy 3 hónap elmélet, 3 hónap gyakorlat, aztán megint 3 hónap elmélet, végül a vizsgák. Nem minősíteném most a képzést, mert nem látok rá az egész oktatási rendszerre, meg egyébként is, alig kezdtem el. (Arról majd egy külön bejegyzés fog szólni, hogy milyen tanfolyamok vannak és milyen lehetőségek - én például teljesen ingyen csinálom a szakmát, és az állam még ösztöndíjat is fizet). Az viszont tény, hogy a 3 hónap elmélet után úgy küldtek el minket gyakorlatra, hogy cukrász üzemet csak képről láttunk. Talán ennek is köszönhető, hogy mikor hétfőn reggel 7-kor megérkeztem a gyakorlóhelyemre, a bejáratot sem találtam meg... Nem, egyáltalán nem néztek hülyének. És el is késtem, mert ugye rossz buszra szálltam. Ezen mondjuk hamar túllendültünk, megkaptam az öltözőkulcsot és onnantól kezdve délután 5-ig termeltünk. Mert ez ilyen. Az első nagy problémát nekem a napi 8-10 óra intenzív állás jelentette. Komolyan, az üzemben még enni sem ülnek le. Jó karban vagyok, de erre nem lehet felkészülni. Az első nap után alig álltam az ólommá nehezedett lábaimon. Ma valaki megnyugtatott, hogy pár hét alatt hozzászokik a lábad, és akkor már meg sem érzed. 

 Azt el kell fogadni, hogy az otthonsütés idealizált képét némileg lerombolja a termelésből adódó hajtás. Itt már nem esnek hasra a cukrászok, ha szépen sikerült a piskóta, és a mázat is szépen húztad meg. Ők már valószínűleg tízezredszerre csinálják. És persze itt is azoktól lehet a legtöbbet tanulni, akik maguk is még csak tanulók, de már gyakorlottabbak, mint te. Van egy jó hírem a cukrász ambíciókat dédelgetőknek: kb 1 óra alatt úgy érzed, hogy mindig is ezt csináltad és mindig is itt dolgoztál. Nem lehet nem felvenni a ritmust, mert akkor ez az egész tévedés, és csak kínszenvedés lesz. Mindig a szintednek megfelelő feladatokat kapsz, de azzal el is vagy, mint kisgyerek a lábujjaival. Sorba szedem én milyen feladatokat kaptam az első 3 napban: 

- pultozás (a már elkészült süteményeket nyitás előtt felszeletelni, kidíszíteni, fóliázni és tálcára tenni)

- piskóta massza készítés (ismerkedés az univerzális robotgéppel, ami úgy néz ki, mint valami Star Trek díszlet még a múlt századból)

- színezett marcipán készítése (az ételfesték nagyon fog. nagyon)

- márványozás (Eszterházy szelet díszítése)

- marcipángolyó, kókuszgolyó készítés (itt inkább az arányok megismerése fontos és az újrahasznosítás)

- mázazás (ez nagyon jó, minden tiszta csoki lesz)

- egyéb díszítő utómunkák 

Van ebben az egész ipari munkában valami ambivalens. Kezdő vagy, körülötted mindenki pörög, és látszólag lélek nélkül is működik a dolog. Közben meg az téged is doppingol, amikor kezdesz valamit már a kisujjadból kirázni. Törékeny az egyensúly, ezt érzem. És persze miért ne élne itt is az örök érvényű szabály: az újonc takarít. Az edények mosogatására van külön ember, de azon a két napon, amikor nem jön, ezt okosba kell megoldani. Nekem persze hatalmas élmény volt tegnap egy egész napi termelés szennyesét elmosni, de ezen mindenki átesik. Arra pedig kiváló élmény, hogy megköveteld és tiszteld a rendet magad körül, mint ahogy a másik munkáját is. Folyt. köv :)