Nóri cukrász lesz

 Leányból asszony

Fél éve írtam utoljára nem gasztro témájú cikket, egy éve pedig az első „nem recept“ kategóriájú írás az esküvőmről szólt. Nem fogom túlzásba vinni a személyes bejegyzéseket, az évfordulókat viszont fontosnak tartom. Nem csak arról szeretnék szólni, hogy jaj dejó, egy éve került fel az ujjamra az a bizonyos gyűrű, sokkal inkább arról, miben más vagy nem más asszonynak lenni. Mert hogy más. Legalábbis szerintem. Már a jegyesség is, a maga egy évével is egy más állapotot eredményezett, aminek méltó folytatása volt a házassági eskü kimondása.

Érdekes, hogy a családunkban nem nagyon van velem hasonló korú lány, így nem volt akitől érdeklődhettem volna, milyen egy esküvő, és milyen az azt követő időszak. Persze anyukámmal beszélgettem erről, de mint ahogy sok mindenre, erre is igaz, hogy „abban az időben“ minden más volt. A tágabb és szűkebb baráti körömből is én mentem elsőnek férjhez, így talán nekik is én voltam/vagyok a tesztalany, aki majd reményeim szerint hasznos tanácsokat tud adni, ha szüksége lesz rá valakinek.

Amikor ezeket a sorokat írom a balatoni házunk teraszán ülök, kitartóan szikráznak a nyár utolsó napsugarai, mi pedig a férjemmel visszatértünk oda, ahol a család és barátok előtt kimondtuk a boldogító igent. Most amolyan évfordulós utónászúton vagyunk, élvezzük a csendet és a természetet, hogy lement már a nagy robajjal járó szezon, és kezd a nyári dús növényzet őszi köntös ölteni. Ha kezdek kicsit csöpögősen szentimentális lenni, elnézést, ez a környezet miatt van.

Egy biztos, mióta házasok vagyunk sok sablonos kérdés érkezett felénk – a kedvencem mind közül a „na, és milyen a házasélet?”. Mikor huszadszorra hangzott el ez a bizonyos mondat, az első düh után, tényleg elgondolkoztam rajta, na, vajon milyen? Más? Más. Jó? Határozottan. Ennél tovább viszont nem jutottam az okoskodásban, hogy rájöjjek, mitől más, és mitől jó. Mire az írásom végére érek, remélem másoknak is meg tudom válaszolni ezt a kérdést, mert magamnak már sikerült. 

Mikor megtörtént az eljegyzés, pont 3 éve voltunk együtt Szabival. Nem éreztem se korainak, se sürgetőnek a dolgot, pont a megfelelő időpontban jutottun el erre az elhatározásra. Minden közös döntés volt, így nem volt a klasszikus értelemben vett lánykérés sem, inkább egy pillanat, amikor egymásra néztünk, és szinte egyszerre mondtuk ki: „házasodjuk össze!”! Azért volt egy emlékezetes esemény, ami ehhez kötődik, mégpedig a Sziget fesztivál esküvő sátra, ahol jelképesen össze is adtak minket friss elhatározásunkban, és ahol utoljára beérkező párként nekem már csak egy réz szálból font kék köves, Szabinak pedig egy állítható sárga kisautós gyűrű jutott. Az akkor kapott oklevelek mellett ezeket is hűen őrizzük, eszmei értékük ugyanis felbecsülhetetlen. A jegyesség alatt látszólag semmi sem változott, ugyanott laktunk, ugyanúgy éreztünk, azt leszámítva, hogy kitűztük a lagzi időpontját, és szép lassan elkezdtük a szervezést. Ja de, egy valami mégis változott, én felmondtam a munkahelyemen, amit már régóta terveztem, de csak az esküvő kitűzött időpontja adta meg hozzá a kellő lökést. Rögtön az futott ugyanis át az agyamon, hogy nem akarok apukámmal a karomon úgy az oltár felé lépdelni, hogy semmit nem valósítottam meg mindabból, amiket terveztem, és amiből azóta szerencsére már sok mindent sikerült valóra váltanom. Szerettem volna, ha a házasság nem egy cél az életemben, hogy enyhítse azt az űrt, amit az önmegvalósítás hiánya okoz, hanem egy olyan sorsközösség, ami pont hogy segít a kiteljesedésemben. És ez pontosan így is van.

Szeretem azt hinni, hogy nem lihegtük túl ezt az esküvő témát, nem mentünk egymás agyára a szervezésben, nem szerettünk volna fehér lovas hintón bevonulni, és milliós ruhakölteményekben sem pózolni. Voltak határozott irányvonalak – elsősorban a helyszín, Fonyód – de amit tudtunk, megoldottuk házilag, és okosan. A vendégsereget sem terveztük hatalmasra, a szűk családon és a nagyon jó barátokon kívül nem akartunk mást meghívni, jóllehet a ’kis esküvő’ fogalma relatív, így is voltunk majd kilencvenen. Két héttel a lagzi előtt rossz időt jósolt a kellemes palóc akcentussal beszélő meteorológus, de valahogy nem hittem el neki. Meg úgy voltunk vele, mindenre van B terve ami mindentudó ceremóniamesterünknek, egy kis eső nem fogja kedvünket szegni, mégiscsak szeptember eleje van, nem lehet kánikula. Aztán pont pár nappal az esemény előtt minden előrejelzés megváltozott, minden addigra jelzett front irányt váltott, és helyette nyári harminc fokot jelentett mindenki. Biztos lányos dolog, de én ebben jelet láttam, hogy még az ég is ránk mosolyog, és ez csak jót jelenthet. És valóban, azon a szeptember 7-én csodálatos idő volt reggeltől estig, így kellően érvényesülhetett a balatoni táj, az erdőben elbújt étterem bája, és a hegy tetején tündöklő csodásan egyszerű kápolna vakító fehérsége. Egy szavunk se lehetett, azaz, hogy dehogynem, hiszen kimondtuk „igen, akarom” – pont az első randevúnk 4. évfordulóján.

Hogy elsőre éreztem-e bármi változást? Nagyon meghitt és szép volt az esküvő, a dekorációból rengeteg megmaradt virágot haza vittünk, úgyhogy a következő pár napban ezek emlékeztettek. Később, amikor megkaptuk a képeket, és viszont láttuk férj-feleség valónkat, az is kellemes volt. Ja, és persze máshogy írtam a nevem, kaptam még egy vezetéknevet, ezt kellett szoknom. Nagyjából ennyi volt a házasodás előtti és utáni állapot közti különbség. Kicsit csalódott is voltam, ennyi az egész? Semmi tűzijáték meg mindenfelé robbanó színes buborékok? Mit tudtam én akkor, hogy kellenek ezek a fenének, sokkal de sokkal jobb lesz.

Ha túlságosan is felcsigáztam mindenkit, hogy mi lehet az a nagy titok, nagy különbség, akkor elnézést, semmi ilyesmi nem lesz. Ezek apróságok. Fontos jelei folyton erősödő összetartozásunknak. Korábban említettem, hogy hiszek a jelekben. Nemsokkal az esküvőnk után kiderült, hogy el kell költöznünk addigi jól megszokott fészkünkből, és ahelyett, hogy ezen keseregtünk volna, szimbolikusan fogtuk fel a dolgot: új élet, új lakás. Ami ráadásul sokkal, de sokkal jobb, mint az előző volt, pedig azt is szerettük. Azt hiszem ebben az új fészekben kezdtem el ténylegesen megélni és ráébredni  feleség létemre. Már nem csengett idegenül, amikor idegeneknek úgy mutattuk be egymást, hogy „ő a férjem”, illetve „ő a feleségem”. Igen, azt hiszem kezdtem megszokni, megszeretni, feleség vagyok, valakinek társa, hivatalosan is. Semmi olyasmit nem szeretnék mondani, hogy azok, akik még nem házasodtak össze, esetleg nem is akarnak, ne élnének teljes értékű kapcsolatban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a házas élet ne lenne más. Jogilag is, meg hétköznapi értelemben. Nagy dolog az is, hogy én vagyok a férjem életében az, akivel minden ingóságán osztozik, akit először értesítenek, amikor bármi baj érné, aki most legelöl áll a hozzátartozók listáján, legalábbis, amíg nem születik gyerekünk. De a jogi vonatkozást leszámítva mások a hétköznapok is. Jó értelemben mások. Nem azért, mert én már foglalt vagyok, végérvényesen, ezáltal nem is kell akkora hangsúlyt fektetnem a külsőmre. Pont, hogy de. Mert nekem már nem mindenkinek kell tetszenem, hanem egyetlen embernek. És megtisztelem azzal, hogy lehetőleg ápoltan, csinosan jelenjek meg előtte. Ahogy az is nagy ajándék, hogy ugyanúgy a legrosszabb formámat sem rejtem el, mert ő az, aki előtt bátran megmutathatom azt is. Persze módjával. Ez már akkor is így volt, amikor csak jártunk, feleségként viszont minden hatványozódik. A háztartás vezetés, a főzés, a közös étkezés, a randizás – mert azt is nagyon fontos – mindent egyre jobban, és minden egyre jobb. Sok munka van ebben, persze egyáltalán nem a muszáj fajtából. Sokkal inkább a szeretném, akarom fajtából. Sok pszichológiai könyvben olvastam, hogy milyen egy kapcsolat görbéje. Nem emlékszem pontosan, de a fellángolást követték a szürke hétköznapok, aztán vagy hanyatlás, vagy újabb emelkedés. Hát, nem tudom, van is benne igazság, meg nincs is, de én úgy éltem meg az eddigi 5 évet, mind egy határozottan felfelé ívelő görbét, kis göcsörtökkel persze, de egyenletesen felfelé, és ki tudja hol van a vége. Merthogy azóta már 5 éve annak az első randinak.

Pár napja felmentünk Szigligetre meg Badacsonyba kirándulni. Van ott egy Rózsakő nevű zarándokhely, amely a legenda szerint szerencsét hoz a szerelmespároknak akik boldog, közös jövő reményében látogatnak oda. Mi azért ráültünk boldog házaspárként is, baj nem lehet belőle. Aztán össze találkoztunk egy lánnyal meg az anyukájával, aki kérte, készítsek róluk egy közös képet, és felajánlotta, hogy aztán ők is csinálnak rólunk. Miután lőttem róluk pár fotót, mondtuk, hogy köszönjük, de nálunk már hagyomány, hogy az összes közös képet önkioldóval készítjük. Mikor elköszöntünk mondta a lány, hogy menjünk el a Rózsakőhöz, hátha, ha egy év múlva vissza jövünk és megint találkozunk, már házasként beszélgetünk. Erre Szabi hatalmas mosollyal felemelte a jobb kezét, és nagy lelkesen az ujján lévő gyűrűre mutatott: „nekünk már meg van”. Bizony, nekünk már meg van. Hihetetlen kedves jelenet volt, betettem a fejemben a házas gondolatok közé, aztán boldogan haza autóztunk. Illetve Fonyódra vissza – az már majdnem haza.