Gondolatok a margóra
Mikor elkezdtem írni a blogot azt ígértem, ki fogok térni a szakmaváltás szépségeire, nehézségeire, hasznos vagy haszontalan tapasztalataimra. Azóta szinte megfordult velem a világ, Ti pedig szerencsére, akik naponta nézegetitek az oldalt, egyre többen vagytok, és ezt nagyon köszönöm! Bár azt gondolom egy gasztro oldalon nagyobb létjogosultsága van a különböző recepteknek és ételfotóknak - amihez tartom is magam - néha megengedhető egy kis off topic bejegyzés is :)
Két dolog előzte meg, hogy ebből a célból klaviatúrát ragadjak. Az egyik szinte ugyanazt fejtegeti, amit most én fogok (milyen az, amikor valaki otthon dolgozik) csak a hivatás része eltérő, ugyanis az édesanyákról és édesanyáknak szól, itt lehet elolvasni. A másik, hogy szeretnék kicsit rendet tenni a fejekben, főleg a körülöttem levőkében, akik, bár nem rosszindulatból, de sokszor elég otromba kérdéseket tudnak feltenni egy pályáján elején lévő kezdőnek.
Szép dolog az önmegvalósítás. Ezt nagyon sokszor alá szeretném húzni. Onnan lehet tudni, hogy nem vagy a helyeden, amikor folyton csak sóvárogsz, ha sikeres és boldog, vagyis inkább "teljes" embereket látsz, magadat pedig észre sem veszed. Számtalanszor olvastam inspiratív cikkeket különböző magazinokban azokról a nőkről, egyéniségekről, akik nem az ismertséget, hanem az életük valódi értelmét keresték és nem féltek érte küzdeni, még akkor sem ha ez évekbe, vagy évtizedbe került. Aztán rájöttem, hogy tök fiatal vagyok. Aztán arra is rájöttem, hogy az emberiség felét gyakorlatilag véletlenek vezérlik, terelik előre, ahogy engem is amikor bölcsészkarra mentem, és amikor televíziós újságíró lettem. Sodródtam és közben éltem az elém kerülő lehetőségekkel, de nem voltam tudatos. Most mindenki, aki olvassa ezeket a sorokat, nézzen mélyen magába: azzal foglalkozol amivel mindig szerettél volna? Félreértés ne essék. Simán lehet szeretni azt a munkát is, amit az élet sodor oda. Én is szerettem híradós riporternek lenni. De nem erre születtem. És ezt felismerni, már félsiker volt.
Az önmegvalósítás mellett már csak az ütemezés, vagy inkább időzítés lehet csak fontosabb. Mikor lépd meg? Segítek egy kicsit: nincs tökéletes timing. Minél később, annál rosszabb, csak ez a biztos. Viszont ha már egyszer megfogalmazódott benned a váltás gondolata, nem fogsz tudni előle kitérni. Inspirációban nincs is hiány. Akárhány magazint lapozok fel, akármikor kinyitom a televíziót és valami beszélgetős műsor megy, nincs is más téma, mint a szakmaváltók. Vannak nagy sikerek, vannak kevésbé hangos, de működő váltások és biztos vannak kudarcok is. Receptet egyikhez sem mellékeltek, mert nincs is. Nem akarok álszent lenni, én bevallom: a váltás luxus. Az, hogy megtehettem, hogy kilépek a biztos munkahelyemről a teljes bizonytalanba luxus. Az, hogy ki tudom járni az utam, ami 1-2-3 évbe vagy akármennyi időbe kerül, luxus. Az, hogy van egy szerető férjem, és támogató családom, megértő barátaim, luxus. De! Ha tudom, miben van tehetségem, és melyik hivatásban találom meg a boldogságom, az már az én felelősségem, hogy ne játsszam el.
Vegyük a saját példámat dióhéjban. 24 évesen, 3,5 év tévézés után, egy majdnem kész bölcsészdiplomával a zsebemben dobbantottam. Tizenévesen éltanuló voltam, huszoniksz különórára jártam, mindig meg voltak a kész válaszaim, iparművész szerettem volna lenni. Ha valakiről, rólam mindenki biztosra vette, hogy a célegyenesben vagyok, és minden tervem teljesülni fog. Aztán érettségi előtt beütött a krach, belemásztam egy hosszú és súlyos betegségbe, és hirtelen eltűntek az iránytűim. A felnőtté válás küszöbén, miután épp, hogy leküzdöttem a démonjaim egy dolog lett világos: fogalmam sincs mi van. Valahogy egész tűrhetően leérettségiztem, de ennyiben ki is merültem teljesen. Még annak idején valahanyadik helyen megjelöltem a Pázmány bölcsészkart, oda kiderült teljesen véletlenül, hogy elég pontom lett és felvettek, én meg gondoltam belevágok. Élveztem az egyetemet, és a szabadságot, másodéves koromban el is szegődtem gyakornoknak a tévébe, fel is vettek nemsokkal később, és még most is ott lennék, ha nem teszem fel az ominózus kérdést magamnak: mit is keresek én itt? Hát, valahogy így kezdődött. Megvártam, amíg elég szakmai tapasztalatot gyűjtök, és biztos alapra helyezhetem a leendő karrierem, majd elvágtam a köldökzsinórt.
Már a kilépés pillanatában tudtam, hogy szeretnék egy tisztességes, kézzel fogható szakmát. 14 éves korom óta szenvedélyem volt a gasztronómia, főleg a sütés, amiben a design és a művészetek iránti szeretetem is kiélhetem. Így kezdtem el a cukrász képzést. Alig több, mint egy év alatt megszereztem a papírt, elindítottam a blogot, és dolgoztam ott, ahol tudtam. Mindent, amiről úgy gondoltam (és ez a mai napig így van), hogy szakmailag releváns, elvállaltam - persze ezek majdnem mind önkéntes, vagy gyakornoki munkák voltak. Ebben volt kultúra (sok színház, fotó, és design) és persze sok gasztro is.
A legnagyobb tévedés, ami a körülöttem lévő emberek fejében él, (korra és nemre való tekintet nélkül), hogy azt gondolják, csak az a munka, amiért fizetnek. Persze egy ideális világban ez igaz is lenne, csakhogy a piac tele van, én meg kezdő vagyok, így ahogy 20 éves koromban, 24 évesen megint nekivágtam a teljes pályakezdő létnek (már ami a cukrászatot illeti), és nem szégyelltem egyetlen percet sem, amit tanulással, gyakornoksággal töltöttem és töltök. Tudomásul kell venni, hogy ez másképp nem megy, és én inkább teszem a dolgom, mintsem otthon üljek karba tett kézzel, hátha valaki pont engem akar felvenni havi 500 ezer nettóért. Mondom, ez luxus, hogy megtehetem, mert még nincs 6 gyerekem, akiket egyedül nekem kell eltartani, mert nincs lakáshitelem, és mert elég fiatal vagyok ahhoz, hogy még egy ilyen csavart bevigyek a saját történetembe. Nekem is nyilván az a célom, hogy egy olyan munkahelyem legyen, ahol megfelelő honoráriumért cserébe teljes szívvel dolgozhatom azért, amit szeretek. Addig meg marad a teljes szívvel. De az mindig.
Másfelől, úgy veszem észre, a váltók belekerülnek a "farkast kiáltó fiú" skatulyájába. Sok tervünk van, sok folyamatban lévő, de még nem gyümölcsöző projekt, amiket belátom, elég nehéz a környezetnek számon tartania. Ezért mind a barátok, mind a család "mi van veled mostanában" kérdésére igyekszem mostmár egyetlen bővített mondatban válaszolni, egyébként úgysem tudják felvenni a fonalat, csak tényleg a legszűkebb kör. Magamnak nyilván nem kell reggelente bemutatkoznom, és az is teljesen rendben van, hogy én tartom fejben, milyen jövőbeni terveket szövögetek. Mert az emberek csak az "itt és most"-ot látják, és ha ebbe én most álmodozónak tűnhetek, akkor vállalom. Majd úgyis kialakul.
Az viszont már kevésbé van rendben, hogy a bizonyos kivételektől eltekintve 2 markáns embertípusra szakadnak a téged hallgatók (vagy nem hallgatók). Az egyik típus az az ismerős, akinek fogalma sincs róla, hogy mit csinálsz, de odáig nem jut el, hogy érdeklődjön. Csak annyira jött rá, hogy már nem a megszokott munkahelyeden dolgozol, neki ez az egész innentől kínai. Esetleg még olyan megjegyzéseket sikerül magából kitolnia, mint a "de jó neked, mert te mindig ráérsz".
A másik, aki szintén szeretne váltani, és most mérges rád, (amit persze maximum kivetít és nem éreztet direkt) mert most már eggyel több dolog van, ami frusztrálhatja (vagy inspirálhatja - nézőpont kérdése). Ez a típus elég sokszor szeret téged annyival elintézni, hogy "persze, mert te semmit nem csinálsz".
Vállalom, ilyenkor az ember érzékenyebb is, jobban figyel a külvilág reakcióira, mert kicsit olyan, mint az újszülött, akinek minden (vicc) új. Nekem a legnagyobb újdonság a szabadúszó lét, a szabad időbeosztás, ami egyáltalán nem egyenlő a semmittevéssel. Nem részletezem, sokan tudhatják, milyen feleségnek lenni, háziasszonynak lenni, nőnek lenni, diáknak lenni, és szabadúszó kezdőnek lenni egyszerre. Egy biztos, nem szoktam unatkozni.
Egy szónak is száz a vége: egyetlen percét sem bántam meg a váltásnak, haladok szépen, határozottan előre, és többnyire mosolyra görbül a szám. Tudom, hogy magamat köptem volna szembe, ha lustaságból, vagy félelemből nem teszek azért - és sokadszorra kihagyom azt a ziccert - hogy megvalósítsam legalább részben azt, amiről mindig is álmodoztam.
N
Vegyük a saját példámat dióhéjban. 24 évesen, 3,5 év tévézés után, egy majdnem kész bölcsészdiplomával a zsebemben dobbantottam. Tizenévesen éltanuló voltam, huszoniksz különórára jártam, mindig meg voltak a kész válaszaim, iparművész szerettem volna lenni. Ha valakiről, rólam mindenki biztosra vette, hogy a célegyenesben vagyok, és minden tervem teljesülni fog. Aztán érettségi előtt beütött a krach, belemásztam egy hosszú és súlyos betegségbe, és hirtelen eltűntek az iránytűim. A felnőtté válás küszöbén, miután épp, hogy leküzdöttem a démonjaim egy dolog lett világos: fogalmam sincs mi van. Valahogy egész tűrhetően leérettségiztem, de ennyiben ki is merültem teljesen. Még annak idején valahanyadik helyen megjelöltem a Pázmány bölcsészkart, oda kiderült teljesen véletlenül, hogy elég pontom lett és felvettek, én meg gondoltam belevágok. Élveztem az egyetemet, és a szabadságot, másodéves koromban el is szegődtem gyakornoknak a tévébe, fel is vettek nemsokkal később, és még most is ott lennék, ha nem teszem fel az ominózus kérdést magamnak: mit is keresek én itt? Hát, valahogy így kezdődött. Megvártam, amíg elég szakmai tapasztalatot gyűjtök, és biztos alapra helyezhetem a leendő karrierem, majd elvágtam a köldökzsinórt.
Már a kilépés pillanatában tudtam, hogy szeretnék egy tisztességes, kézzel fogható szakmát. 14 éves korom óta szenvedélyem volt a gasztronómia, főleg a sütés, amiben a design és a művészetek iránti szeretetem is kiélhetem. Így kezdtem el a cukrász képzést. Alig több, mint egy év alatt megszereztem a papírt, elindítottam a blogot, és dolgoztam ott, ahol tudtam. Mindent, amiről úgy gondoltam (és ez a mai napig így van), hogy szakmailag releváns, elvállaltam - persze ezek majdnem mind önkéntes, vagy gyakornoki munkák voltak. Ebben volt kultúra (sok színház, fotó, és design) és persze sok gasztro is.
A legnagyobb tévedés, ami a körülöttem lévő emberek fejében él, (korra és nemre való tekintet nélkül), hogy azt gondolják, csak az a munka, amiért fizetnek. Persze egy ideális világban ez igaz is lenne, csakhogy a piac tele van, én meg kezdő vagyok, így ahogy 20 éves koromban, 24 évesen megint nekivágtam a teljes pályakezdő létnek (már ami a cukrászatot illeti), és nem szégyelltem egyetlen percet sem, amit tanulással, gyakornoksággal töltöttem és töltök. Tudomásul kell venni, hogy ez másképp nem megy, és én inkább teszem a dolgom, mintsem otthon üljek karba tett kézzel, hátha valaki pont engem akar felvenni havi 500 ezer nettóért. Mondom, ez luxus, hogy megtehetem, mert még nincs 6 gyerekem, akiket egyedül nekem kell eltartani, mert nincs lakáshitelem, és mert elég fiatal vagyok ahhoz, hogy még egy ilyen csavart bevigyek a saját történetembe. Nekem is nyilván az a célom, hogy egy olyan munkahelyem legyen, ahol megfelelő honoráriumért cserébe teljes szívvel dolgozhatom azért, amit szeretek. Addig meg marad a teljes szívvel. De az mindig.
Másfelől, úgy veszem észre, a váltók belekerülnek a "farkast kiáltó fiú" skatulyájába. Sok tervünk van, sok folyamatban lévő, de még nem gyümölcsöző projekt, amiket belátom, elég nehéz a környezetnek számon tartania. Ezért mind a barátok, mind a család "mi van veled mostanában" kérdésére igyekszem mostmár egyetlen bővített mondatban válaszolni, egyébként úgysem tudják felvenni a fonalat, csak tényleg a legszűkebb kör. Magamnak nyilván nem kell reggelente bemutatkoznom, és az is teljesen rendben van, hogy én tartom fejben, milyen jövőbeni terveket szövögetek. Mert az emberek csak az "itt és most"-ot látják, és ha ebbe én most álmodozónak tűnhetek, akkor vállalom. Majd úgyis kialakul.
Az viszont már kevésbé van rendben, hogy a bizonyos kivételektől eltekintve 2 markáns embertípusra szakadnak a téged hallgatók (vagy nem hallgatók). Az egyik típus az az ismerős, akinek fogalma sincs róla, hogy mit csinálsz, de odáig nem jut el, hogy érdeklődjön. Csak annyira jött rá, hogy már nem a megszokott munkahelyeden dolgozol, neki ez az egész innentől kínai. Esetleg még olyan megjegyzéseket sikerül magából kitolnia, mint a "de jó neked, mert te mindig ráérsz".
A másik, aki szintén szeretne váltani, és most mérges rád, (amit persze maximum kivetít és nem éreztet direkt) mert most már eggyel több dolog van, ami frusztrálhatja (vagy inspirálhatja - nézőpont kérdése). Ez a típus elég sokszor szeret téged annyival elintézni, hogy "persze, mert te semmit nem csinálsz".
Vállalom, ilyenkor az ember érzékenyebb is, jobban figyel a külvilág reakcióira, mert kicsit olyan, mint az újszülött, akinek minden (vicc) új. Nekem a legnagyobb újdonság a szabadúszó lét, a szabad időbeosztás, ami egyáltalán nem egyenlő a semmittevéssel. Nem részletezem, sokan tudhatják, milyen feleségnek lenni, háziasszonynak lenni, nőnek lenni, diáknak lenni, és szabadúszó kezdőnek lenni egyszerre. Egy biztos, nem szoktam unatkozni.
Egy szónak is száz a vége: egyetlen percét sem bántam meg a váltásnak, haladok szépen, határozottan előre, és többnyire mosolyra görbül a szám. Tudom, hogy magamat köptem volna szembe, ha lustaságból, vagy félelemből nem teszek azért - és sokadszorra kihagyom azt a ziccert - hogy megvalósítsam legalább részben azt, amiről mindig is álmodoztam.
N
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése